Solvejg adatlapja

"A lelkitársad néha csendben lép be az életedbe.
Te azonban a csinnadrattát várod...A fények és szinek összemosódását. A tűzijátékot. A nagy sodrást.

HANGOSAN akarod megélni a találkozást.

A lelkitársad azonban halkan lép be az ajtón. Néha nem is kopog. Leül, figyel. Nem kiabál,nem tapsol.
A lelkitársad megérkezése az életedbe nem mindig egyenlő a "CIRKUSZ JÖTT a VÁROSBA" élményével.
Nincsenek harsonák, kürtök, és pergő dobszólók sem. Nem rohangálnak a piros orrú bohócok, táblával a nyakukban.

Egyszerűen belép és OTT van. Észrevétlenül suhan be mint egy árny.
Ha nem veszed észre: érzelmi vakság a diagnózisod.
Végig ott ül a szemed előtt, csak te vagy képtelen őt látni.
Ő viszont lát Téged. Nagyon is jól. Bár felfelé néz, látja hibáidat is. Gyengeségeid, gyarlóságod, kapálózásaid. De látja nagyságod is. Ő azt is beléd látja amit még te sem mersz elhinni magadról.
Néz Téged. Figyelemmel kiséri az életed.
Elidőz.....
Vár....
Ha igazán a lelkitársad: megérti vakságod is.
Elfogadja.
Aztán feláll és kisétál a szobádból...majd lassan az életedből is.
Miközben kifelé megy arra gondol:
"Nem kell mindig gólt lőni"...
Az örökkévalóság hosszú idő......"




Tóth Éva :Solvejg utolsó levele.


Mióta várlak, már nem is tudom.
Napok, hetek vagy évek óta, mindegy.
Sok a dolgod, tudom, hisz férfi vagy,
nem ülhetsz az én szoknyámon örökké,
sőt a másén sem. Ez nem szemrehányás:
sokkal féltékenyebb vagyok kalandjaidra
amelyek tőlem távoltartanak,
mint a nőkre, akik mellett rám gondolsz,
bűntudatttal, mégis elégedetten,
hisz én nem vagyok olyan mint te meg ők,
bár néha belédmar a kétség:hátha én is.
Nyugodt lehetsz: én hűséges vagyok
hozzád s éppíly hű lennék bárki máshoz,
ha mást szeretnék. Hűségem nem érdem,
fogyatékosság inkább: képtelen
vagyok másra még csak gondolni is,
s érdemnek éppúgy nem tartanám,
ha hű lennél hozzám, míg másra vágysz.
Régen - nem is tudom mikor - még nem szenvedtem
hiányodtól ilyen betegesen.
Korán keltem, tettem dolgomat,
nem azért, hogy ne kelljen rád gondolnom,
mint mostanában. Boldoggá tett a napfény,
a kezem nyomán születő rend, a munkás
nappal utáni éjszaka nyugalma,
a napok, hetek rendje, költöző
madárként visszatérő évszakok
önmagukat jelentették, nem téged,
nem a te elindulásod, megérkezésed,
nem vártam levelet, üzenetet,
nem kémleltem estefelé az utat:
hátha előbukkansz a jegenyék közt,
nem rezzentem fel álmomból riadtan:
mintha kopogtak volna... S csak a szél.
Nem forgolódtam fél éjszaka ébren
jelenre váltva múltat és jövőt,
nem kívántam meghosszabbítani
az éjszakát, hogy legalább álmomban
láthassalak. Ha reggel felkelek,
elképzelem: hol jársz most, mit csinálsz -
mint a növényeket a föld alól
felszívott nedvesség: reménység duzzaszt
s estére velük fonnyadok. Lefekszem
feléd tájolva arcom a sötétben
mint hívő Mekka felé. Nem bírom
ezt így tovább. Börtönöm vagy, kilépek
belőled, mint gubójából a lepke.
Szabad akarok lenni. Egyedül
voltam eddig is, de most én szabom meg
magányomat, mindig magam leszek
inkább, mint mástól kelljen függenem.
Inged kívántam lenni, kenyered,
vized és levegőd. Már nem kívánom
éhséged, szomjad csillapítani,
ugyanarra van nekem is szükségem
mint neked s bárkinek. Tárgy nem vagyok,
hogyha eszedbe jut, elővegyél,
anyád se, hogy mint tékozló fiú
visszatérj hozzám, amikor elfáradsz.
Nem rostokolok itthon ezután
hogy itthon találj, ha véletlenül
betoppansz. A hosszú ádventnek vége.
Megkaptam a lapokat. Köszönöm.
Bármikor meglátogathatsz. Nem zavarsz.
Megbocsátok persze. Hisz nem szeretlek.